Életrajzi. Érdekes. Más. Igen, valóban, és minden értelemben. Az ember elhiszi, adott szituációban tényleg hasonló érzelmek, mondatok, párbeszédek születhetnek. Nemcsak a sablonos szavak buknak ki a szereplők szájából, vagyis példának okáért a "Megcsaltál! Nem akarlak látni!" és társaik. Itt nincs helye még az esetlenségében is tökéletles lány főszereplőnek, aki félszeg pillantásai ellenére is eléri a film végére, hogy beleszeressen a gusztustalanul tökéletes álompasi.

Ez a film az igazi szeretetet formázza meg. Az igazi elfogadást. És azt, mennyire is nem tudunk önmagunkról. Mennyire nem ismerjük nemhogy a másikat, de magunkat sem. És hogy a legnagyobb szabadság a világon önmagunk megtalálása és elfogadása. Mert a másikat úgy ismerni, úgy szeretni, amilyen, Istenem, nem nehéz! De magunkat? Mert inkább menetelünk az unalmas középszerűség mocsarában másokkal, mintsem kilépjünk, és vállaljuk a gondolatainkat, amik mi vagyunk, nehogy azt mondják ránk, idióta!

Nem vagyok filmguru. Sőt! Mániás mozirajongó sem. Vannak alapfilmek, amiket nem tudok befogadni. Ilyen például a Gyűrűk ura. Az nagyon nem megy.

De van, ami viszont igen. Ami nagyon feltölt. Ami nem középszerű, ami elgondolkoztat, ami nem klisé. Igen, ami nem klisé.

Nem ellenzem a tévét. Van. És szól is. De tudom, hogy amit abban látok, az közhelyes, sablonos, és valljuk be, butít is. A tévében minden látható, ami ahhoz kell, hogy ne kelljen gondolkozni. Igen, igen, visszakanyarodhatnánk a Drágaszágomhoz, hisz az is gondolkoztat, üzenete van, egyetemes, kortalan üzenete. De akkor sem szeretem, ha helyettem színezik ki a világot.

De inkább pár szó arról, ami most foglalkoztat. Amit mindenkinek ajánlok, aki ugyanígy érez.  Aki kicsit is máshogy látja a világot. Akinek nem elég (még ha azért szüksége is van rá) a banális szerelem, a klisés megmentemavilágot, vagy az embermentes fantazi.

Az első filmem itt A John Malkovich menet. De maradjunk a Being John Malkovich-nál. Az eredeti cím velősebb.

Igazi kultfilm. Elsőre elcseszett, szürreális világnak tűnhet a hét és feledik emeleten lévő iroda a természetes görnyedtséggel járkáló szürke munkavállalókkal, akik az alacsony belmagasságba, akarom mondani, belalacsonyságba olyan természetes módon törődnek bele, mintha nem lenne más választásuk.

De tíz perc sem telik el a filmből, és az ember rájön, de hát ilyen, ilyen minden nap! Görnyedt és beletörődő. Mert jöhetnek a közhelyek, vagyis hogy nem szabad beletörődni, valósítsd meg önmagad, légy, ami lenni akarsz ésatöbbi ésatöbbi. De az ember nem így működik. Mert minden ilyen kliséhez, oravecznóra-féle egykaptafához, pontosabban ezeknek az életbe való átültetéséhez erő kell, igazi, valódi erő. Ehelyett kifogásokat keresünk, vagy homokba dugjuk a fejünket. Vagy más bőrébe bújunk. Vagy legalábbis másnak képzeljük magunkat. Ezért nézünk filmeket.

Mert sajnos nekünk nincs a szekrény mögött John Malkovich agya.

És épp ezért izgalmas a film. Már pusztán a sztori fő vonala miatt is. Hogy egy irodából egy földbe vájt alagútba csusszanva belejuthatunk John Malkovich agyába. És hogy ez fenekestül felforgat mindent. Mármint a más látásmód. Ami vagy felnyitja a szemünket, vagy örökre elvakítva inkább magába süppeszt.

És ami miatt még érdemes megnézni a filmet, az az, hogy Cameron Diaz annyira slampos benne, hogy az már szinte szép.