Életrajzi. Érdekes. Más. Igen, valóban, és minden értelemben. Az ember elhiszi, adott szituációban tényleg hasonló érzelmek, mondatok, párbeszédek születhetnek. Nemcsak a sablonos szavak buknak ki a szereplők szájából, vagyis példának okáért a "Megcsaltál! Nem akarlak látni!" és társaik. Itt nincs helye még az esetlenségében is tökéletles lány főszereplőnek, aki félszeg pillantásai ellenére is eléri a film végére, hogy beleszeressen a gusztustalanul tökéletes álompasi.

Ez a film az igazi szeretetet formázza meg. Az igazi elfogadást. És azt, mennyire is nem tudunk önmagunkról. Mennyire nem ismerjük nemhogy a másikat, de magunkat sem. És hogy a legnagyobb szabadság a világon önmagunk megtalálása és elfogadása. Mert a másikat úgy ismerni, úgy szeretni, amilyen, Istenem, nem nehéz! De magunkat? Mert inkább menetelünk az unalmas középszerűség mocsarában másokkal, mintsem kilépjünk, és vállaljuk a gondolatainkat, amik mi vagyunk, nehogy azt mondják ránk, idióta!